Sokmindenről nem írtam az utóbbi időben.
A véletlen, kikerülhetetlen találkozásokról, amik olyanok, mintha valaki teljes erővel gyomorszájon rúgna, s neked úgy kell tenned, mintha nem történt volna semmi.
Azokról a pillanatokról, amikor messziről meglátsz egy sziluettet és tudod, hogy senki más nem lehet az, csak ő. Aztán közelebb ér, s te megrémülve a bizonyosságtól sarkon fordulsz és elindulsz az ellenkező irányba.
Mostanában megint mindenhol ott van, és mindenki róla beszél. Én pedig magamban ordítok, és sebesre harapom a számat, hogy ne kérdezzek róla, ne akarjak megtudni semmit...
Még két év után is rohadtul hiányoznak a beszélgetéseink... a barátságunk. Egyszer talán ez is elmúlik.
